– Neked kell menned! Nálad vannak a dokumentumok! – próbálta Susan túlkiabálni a robbanásokat körülöttük.
– Beférünk ketten! – felelte Matt.
– Nem lehet, túl veszélyes!
– Nem érdekel, nem hagylak itt!
Egy vékony kabin előtt álltak, amiben egy fő is csak lehajolva fért el. Belülről szinte üres volt, egy egyszerű, nyomógombokat tartalmazó panel volt a szemközti falra szerelve, a Green Atomic Energy Inc. logójával.
– Rendben – törődött bele Susan – Írd be az azonosítót, addig én betáplálom az úti célt.
Matt belépett, és beírta a kódot a panelon. Ekkor azonban a tolóajtó rázáródott.
– Sajnálom Matt, de biztosra kell mennünk, ezt a katasztrófát mindenképp meg kell akadályoznunk. Szeretlek!
Még mielőtt Matt megfordulhatott volna, a kabin falai kékes színárnyalatot vettek föl, villámok cikáztak, majd minden elsötétült.
Egy ágyban ébredt fel. Kissé fejfájósan, de kipihenten. Körülnézett. A szoba ismerős volt, az íróasztalt, a szekrényt már mind látta valahol.
– Kelj már fel, ne kelljen háromszor mondanom! – szólalt meg egy hang, amit már sok éve nem hallott. Ekkor eszmélt rá.
– Anya? – kiáltott vissza – Tényleg te vagy az?
– Persze, miért, ki lennék? A télapó?
Varázsütésre kipattant az ágyból, kirohant, és hatalmas lendülettel ölelte át, a könnyeivel küszködve.
– Mi a baj?
– Nincs baj Anya, nincs baj – suttogta.
Sikeresen visszaugrott 30 évet.
Létezik a kifejezés, hogy „visszatérni a régi kerékvágásba”. Nem gondolta volna, hogy ezt egyszer szó szerint fogja átélni.
Eleinte szerette volna ugyanazt az életet élni, amit már korábban leélt, közben minél kevesebbet változtatva a történelmen – de hamar beleunt a tanulásba, a tudományos körökbe, a társastánc-órákba. Otthagyta az egészet, és befektetőként meggazdagodott a jövőbeli tudásával.
A régi testébe érkezett, ezért a titkos doksik a jövőben maradtak. Végső soron nem is volt akkora baj, hiszen az USB7-et úgyis csak sok évvel később találták fel. Maguk a doksik is csak a katasztrófa előtt pár évvel íródtak, nem volt bizonyító erejük. Más irányból látott neki a leleplezésnek.
– Bocs, de nem foglalkozom összeesküvés-elméletekkel.
– De ez nem csak elmélet!
– Van bizonyítékod?
– Hát, az még nincs, de…
– Figyelj Matt. Én kedvellek meg minden, de nem jelentethetünk meg lejárató cikkeket az ország egyik legnagyobb multijáról. Csinálj róla blogot, vagy posztold ki redditre, de a New York Timesba ez nem fér bele. Sajnálom.
– Oké, értem. Azért a szokásos pénteki sörözés még áll, ugye?
– Persze, mindenképp! – klikk.
Mivel új volt a NYT-nál, neki jutottak a hasonló esetek: UFÓ-észlelések, titkos társaságok, holdon lakó nácik. Nem gondolta volna, hogy Matt is az ilyen „agyamentek” közé tartozik.
Szerencsére mára csak egy hívás volt hátra, Dr. Susan Alamanni, aki szintén a Green Atomic Energy Inc.-ről akart beszélgetni. Nagyot sóhajtott, és ismét a telefonjához nyúlt.
Matt már a hetedik vodkánál járt.
– Á, hagyjuk. Úgyse hinnéd el.
– Nap mint nap hallom a sok hülyeséget. Tőled is, másoktól is. Ki vele, tudod, hogy jobb kint, mint bent – bátorította James.
– Legyen elég annyi, hogy ismertem valakit. Szerettük egymást. Sokáig. Nagyon sokáig. De most már nem ismer.
– Ezt már mondtad párszor, de még mindig nem értem. Hogyhogy nem ismer?
– Ahogy mondom! Teljesen ismeretlen vagyok neki.
– Mármint elhidegült tőled?
– Igen. Mármint hogy nem. Nem is ismer. Régen ismert, de most már nem.
– Össze-vissza beszélsz. Szó szerint elfelejtett? Amnéziás?
– Valami olyasmi.
– Akkor miért nem keresed meg ismét? Ha egyszer egymásba szerettetek, ismét megtörténhet.
– De az nem lenne ugyanaz. Ismerem a kedvenc plüssállatát, amit gyerekkora óta magánál tart. Hogy milyen pózban tud elaludni. Tudom, hogy minden vágya egy hawaii-i kirándulás, de nem a tengerpart, hanem a vulkánok miatt.
James szemei elkerekedtek.
– Furcsa, mi? Nem tudok úgy tenni, mintha nem ismerném. De valahogy el kell engednem. Még egy vodkát! – kiáltott a pultosnak.
Másnaposan ébredt fel. Egy olvasatlan SMS-e volt Jamestől, hogy találkozzanak vasárnap délben. Hűha, mit mondhattam neki? – motyogta magában, és visszafeküdt.
James nem szokott késni. Sőt, általában már tíz perccel a találkozók előtt odaér. Most azonban nem volt sehol. Furcsa. Délben azonban megcsippant a telefonja:
Szia! Mégsem tudok menni. Nézz át a szökőkúthoz.
Mit kellene látnom? – kérdezte magában, de meg is kapta a választ. A szökőkút pár méterre volt tőle, a peremén pedig Susan ült, telefonnal a kezében. Pont egyszerre néztek fel, összetalálkozott a tekintetük. Pár pillanatig csak nézték egymást, majd hirtelen egymás karjaiban találták magukat.
– Annyira hiányoztál!
– Hogyan? – kérdezte Matt – Hogyan menekültél meg?
– Csak annyit láttam, hogy összeestél! Nem lélegeztél, nem volt pulzusod! A robbanás nem tett kárt a gépben, így vissza tudtam jönni. De azt hittem hogy, hogy… – alig bírta visszatartani a könnyeit.
– Nem tudok tenni semmit – kezdett bele Matt, miután beültek egy közeli kávézóba. – A doksik nincsenek nálam, nem tudok bizonyítani semmit, a sajtó szóba se áll velem.
– Ne aggódj. Van hozzáférésem a belső hálózatukhoz.
– Hogyhogy?
– Emlékszel arra az idős titkárnőre, aki állandóan kiragasztotta a monitorára a jelszavait? És bárki leolvashatta, aki az irodájában járt?
– De őt azóta ki is rúgták, pont emiatt, a hozzáférését pedig letiltották.
– Gondolkozz négy dimenzióban, Marty! Ha minden igaz, majd csak 2 év múlva fogják kirúgni. Addig pedig szabad a vásár!
– És a jelszót hogy fogjuk leolvasni? Nekem nincs bejárásom.
– Hát, én már egyszer jártam ott, és mondjuk úgy, hogy elég jó a memóriám – nevette el magát Susan.
„Névtelen bejelentés alapján a Green Atomic Energy Inc. vezérigazgatóját és több dolgozóját letartóztatták, tiltott nukleáris kísérletek miatt. A rendőr-főkapitányság vezetője nyilatkozata: Rengeteget köszönhetünk a cégnek, sokat tettek az országért és a tudományért. De ez veszélyes játék, és elfogadhatatlan.”