Az Ellenség nem volt ravasz. Nem készített haditerveket, nem állított csapdákat. A seregét a létszáma tette legyőzhetetlenné, és egyre csak gyarapodott és gyarapodott.
– …és nem hagyjuk, hogy a civil lakosságból akár egyetlen fő is áldozatul essen. Ezt személyesen ígérem meg – ezzel zárta Leon a beszédét, miközben büszkén és bátran feszített a fehér egyenruhájában.
Nyílt terepen még talán esélyük is lett volna, de a harc a föld mélyén zajlott, szűk és sötét járatokban, sokszor apró folyosókon. Leon egy húszfős csapatot vezetett.
– Mikor érünk már oda? – kérdezte az egyik katona – már több órája elindultunk, és sehol semmi.
– Csendet! – szólt rá Leon. – Mintha hallottam volna valamit. Készenlétbe!
Szétszóródtak amennyire csak lehetett, és mindannyian az előttük lévő, kanyarodó folyosórészt figyelték. Nem kellett sokat várni, meg is jelent az Ellenség. Három formátlan, amőbaszerű valami, élőben sosem láttak még hasonlót.
– Tűz! – kiáltotta Leon. Az egyik lény rögtön golyót kapott, és kipukkant lufiként eresztett le, miközben zöld színű folyadékot fröcsögött mindenfelé. A másik kettő is hasonlóan végezte.
– Ne feledjék, a vérük mérgező, ne nyúljanak hozzá!
Óvatosan kikerülték a maradványokat, és továbbindultak.
A húsz fős osztagból már csak tízen voltak. Ezalatt több száz, ha nem ezer lényt pusztítottak el, de nem tűnt úgy, mintha fogynának.
– Ennek semmi értelme, öngyilkosság!
– Már elmondta, Carl közlegény! És nem, nem fordulunk vissza.
– Nem akarok visszafordulni, nem vagyok gyáva, de kevesek vagyunk ehhez! Porszemek!
– Akkor mégis, mit kéne tennünk? Ha van jobb ötlete, akkor mondja! Halljam!
Eltelt pár másodpercnyi kínos csend.
– Gondoltam.
– Igazából van egy ötletem – kezdett bele félénken – Mi lenne, ha védekező pozíciót vennénk fel? Nem kell mindenáron győznünk, elég, ha feltartóztatjuk őket.
– Szóval állóháborút javasol? – mondta Leon, kis gúnnyal a hangjában – Ön szerint nem gondoltunk rá a parancsnokságon? Nem vitattuk meg több százszor, mielőtt az első katonát is bevetettük volna? Elég, ha egy ponton megtörik a védelmi vonal, és vége, bukott az egész! A legjobb védekezés amúgy is a támadás. A parancs változatlan, nem vita tárgya. Megyünk előre, és magunkkal viszünk annyi Ellenséget, amennyit csak tudunk.
– Értettük, uram! – felelték kórusban.
– Leon! Leon! Hall engem? Válaszoljon! Vétel!
– Itt Leon – szólt bele a rádióba – Erősítést kérek a Victor-Quebec-Három-Egyes folyosóra.
– Sajnálom, de nem tudunk erősítést küldeni. Tartsanak ki, ameddig csak lehet!
Leon az egyik sötét sarokban kucorgott, hogy ne vegyék észre. Egyedül ő maradt, hogy kitartson. Minden ösztöne a bujkálás ellen volt és egy kis hang folyamatosan azt súgta, hogy lőjön az elhaladó lények közé. De nem, muszáj volt uralkodnia magán, jelentenie kellett.
– Áttörtek, ismétlem áttörtek! Erősítést kérek, MOST!
És ahogy egymás után mentek el előtte a lények, akkor jött rá, hogy Carlnak volt igaza. Bár több ezer Ellenség hulláját hagyták maguk mögött, milliók pótolták őket. Egy megoldás maradt csak, az utolsó esélyük.
– Törölje az előző parancsot. Menekítsenek ki a környékről akit csak tudnak, és aktiválják az atombombákat.
– Meg van őrülve? – kiabált a rádió – Nem pont maga volt az, aki ellenezte, mert civil áldozatokkal is járhat? Ráadásul a föld alatt még sosem robbantottunk, nem tudjuk, milyen hatással lesz a felszínre!
– Nincs más módszer, meg kell próbálnunk. Bebizonyosodott, hogy mi, katonák kevesen vagyunk. Csak idő kérdése, hogy mikor hatolnak át a többi fronton, és akkor nem lesz több civil, akit megvédhetnénk. Most kell támadni, amíg még egy gócban vannak. Ha szétterjednek, nem fogjuk tudni megállítani őket.
– Értettem. Megvitatjuk.
A vita nem tartott sokáig. Sorra futottak be a jelentések az osztagoktól: az ellenség látványosan túlerőben volt. Megpróbáltak szólni Leonnak is a döntésről, hogy legyen ideje kimenekülni, de nem kaptak választ.
Nagy volt a kockázat, de végül a sugárkezelés megtette a hatását. Egy 8 éves fiú teljes élet elé nézhet.