A magányos varázsló

, Nincs kategória

Egyedül élek. Egy macskával. Tudom, sztereotip, de már rég elfogadtam, hogy így fogom leélni az életem.

Na de kezdjük az elején. Nem voltam jóképű, barátaim sem voltak soha. A születésnapom Halloweenre esik, ezért senki sem köszöntött fel. Egyszer sem. Mindenki el volt foglalva a cukorkák, édességek kéregetésével. Nem csoda, hogy a varázslóiskolában kötöttem ki.

A Mama is azt akarta, hogy híres varázsló legyek, mint a keresztapám. A suliban viszont nem voltam éltanuló. Eltanuló? Kibuktam, mint a szenny. De igazából nem is érdekelt, mert ha végignézek a családomon, minden boszorkány és varázsló egyedül él, és egyedül fog meghalni. Még az emlegetett keresztapám is. Persze, gazdag, hatalmas kastélyban lakik, de magányosan, csak egy koszos madárral és egy óriási gyíkkal a várárokban. Én nem akartam magamnak ilyen életet.

Amúgy is, jobban érdekelt az alkímia, a különféle főzetek, bájitalok keverése. A Mama nem hitte, hogy meg lehet belőle élni. Pedig csak el kell készíteni a Bölcsek Kövét, és kész. Végtelen arany. A recept pofonegyszerű. De a Mama nem hitte el, azt mondta, légvárakat építek. „Ilyen léhűtő gyereket nem akarok eltartani.” Amióta elköltöztem, sokat javult a viszony köztünk, de nem akartam egész nap a demotiváló szövegeit hallgatni.

És lám, azóta itt élek az erdő szélén, a macskámmal, egyedül. Pont azzá lettem, amit el akartam kerülni. A városban nem tudnék megélni, de itt legalább nem halok éhen, az erdő eltart az ínségesebb időkben is. A bájitalkészítésben és ócskaságok bütykölésében eléggé járatos lettem az évek alatt, amiből pár aranyat azért össze tudok kuporgatni. De a Bölcsek Kövét nem sikerült elkészítenem, egyetlen összetevő hiányzott.

Pár évvel ezelőtt azonban megtaláltam. Az egyik régi tankönyvem függelékében szerepelt. Lehet, hogy mégis oda kellett volna figyelnem az órákon, de ez már mindegy. Egy mágikus lény volt az, amit a megfelelő csalival el lehetett kapni. Még aznap kitettem egy csapdát, másnap reggelre pedig ott volt előttem az utolsó hozzávaló! Nem hittem a szememnek! De ezek a kis manók ravaszabbak voltak, mint hittem. A társai kiszabadították, még mielőtt elkészülhetett volna a főzet. Azóta próbálok elkapni legalább egyet, sikertelenül.

És hogy ezek a manók milyen gonoszak! Amióta összefutottunk és megtudták, hogy hol élek, rendszeresen lopkodják a főzeteim hozzávalóit és a régi varázskönyveimet. Néha pedig csak egyszerűen tréfát akarnak űzni belőlem és a szegény macskámból. Kis apró, szárnyatlan koboldok.

Egy kopogás szakítja félbe a varázslót.

Ki lehet az, cicus? Talán valaki mégiscsak emlékezett a születésnapomra?

Egy parányi, sárga doboz pihent az ajtó előtt, piros szalaggal átkötve.

Vajon ki küldhette? Talán a Mama?

Kibontotta az ajándékot, mire a doboz hirtelen felrobbant. A távolból egy vékonyka hangot hallott: „Boldog szülinapot!”

És még pimaszok is! GYŰLÖLÖM, GYŰLÖLÖM, GYŰLÖLÖM ŐKET!

© 2017 100 történet - Powered by Wordpress / Theme based on Tabinikki / Social media buttons by Dreamstale.com